Népszabadság, 2000.10.14 szombat 24. o.

Emberek, építsünk toronyházat!

Avagy: hogyan lehetne Budapest az új évezred elején Európa egyik legvonzóbb

fővárosa

Tranka Csaba Gábor

 

Bicegő nemzeti büszkeségünknek rendszerint igen jólesik, ha az ide vetődött

külföldi néha csak udvariasságból, máskor meggyőződésből megdicséri

fővárosunk szépségét. Kétségtelen, hogy Budapest elvileg igen jó

adottságokkal bír - de semmi különlegességgel. Van itt néhány szelíd domb

(mi előszeretettel nevezzük ezeket hegyeknek), az egyiken vár épült, a

dombok alatt viszonylag nagy folyó kanyarog, szemben pedig tágas síkság

terül el. Ennyi azért számos más városnak is megadatott szerte a világon.

Határozottan szerencsésebb, mint Berlin vagy Párizs lapálya, nem rosszabb

Rómánál, de lényegesen gyengébb, mint Rio de Janeiro, Nápoly vagy éppen

Quito fekvése. Ahhoz, hogy ezek a jó, de semmi esetre sem különleges

adottságok valóban felejthetetlen, megismételhetetlen szépséggé,

városélménnyé váljanak ("Nápolyt látni kell!"), jobb híján az épített

környezetnek kell(ene) olyan egyedülállóan különlegesnek lennie, amely

például Velencét Velencévé, Benarest Benaressé, Rómát Rómává teszi.

Van-e valamilyen tervünk, valamilyen kollektív álmunk arról, hogy hogyan

felelhetne meg Budapest e kívánalomnak? (Aki tud ilyenről, azonnal szóljon.)

A helyzet az, hogy Budapest az évszázadok során rendszeresen ismétlődő

háborús pusztítások, valamint a szinte állandó tőkehiányból következő

szükségmegoldások, rögtönzések következtében építészetileg zavaros,

egyenetlen, hellyel-közzel sivár képet mutat. Sok értékes épületünk van,

amelyek azonban egymástól elszigetelten állnak, hatásukat elnyomja a

fantáziátlan, eklektikus bérháztömeg, a lakótelepi beton, a szervetlenül

burjánzó villanegyedek, a ma már pusztuló ipartelepek és a falusias

külvárosok tengere.

Felmérés, célkeresés

Városfejlesztési tervek persze régóta léteznek, s ezeket időről időre a

város pillanatnyi állapotához illeszti Budapest mindenkori városvezetése. A

városfejlesztési tervek azonban a legritkább esetben azonosak a kollektív

álommal, mert míg az előbbi a pillanatnyi szükségletek kívánalmait próbálja

meg fontossági sorrendben kielégíteni a létező és számba vehető anyagi

források keretén belül, az utóbbi - a kollektív álom - arról szól, hogy

elvileg, vágyaink szerint milyennek kellene lennie a városnak. Azután ehhez

keres majd utólag megvalósítási lehetőségeket (s ha talál, a kollektív álom

városrendezési tervvé válik). Hitem szerint a kollektív álom mégis

fontosabb, sőt elengedhetetlenül fontos része a város, az ország

fejlesztésének, mert távlatosan, levegősen, fantáziával szól

környezetünkről, azaz rólunk. Ha azután álmainkhoz legalább részben képesek

vagyunk megvalósulási esélyt teremteni, az álom valósággá, anyagi értékké

válik.

A csatornázás vagy a jobb közbiztonság megteremtése nem kollektív álom, mert

bár feltétlenül szükséges, megvalósulása esetén nem vagy csak igen kis

mértékben teszi vonzóbbá Budapestet. Kairóba akkor sem látogat kevesebb

ember, ha orrára parfümös zsebkendőt szorítva kell átkelnie a II. Ramszesz

sugárúton a szennyvízcsatornák áradása miatt; Jeruzsálembe is tömegek

zarándokolnak el, bár a látogatónak mérhető esélye van arra, hogy egy izzó

szemű, egzotikus terrorista felrobbantja a hátizsákját vagy éppen őt magát.

Ehhez azonban az Al Azhar látványa, Kairó illata, légköre kell; vagy egy

világvallás alapítójának sajátos halála és feltámadása - Budapest

ilyesmivel, sajnos, nem rendelkezik.

Mivel megfogalmazott és publikált kollektív álmunk jelenleg nincs, ám a fent

megfogalmazott tétel szerint mindennapi életünk és jövőnk szempontjából is

nélkülözhetetlen, kísérletet teszek egy lehetséges budapesti kollektív álom

megfogalmazására. Az egyes szám első személy és a kollektív jelző közötti

ellentmondás feloldásának céljából elvárom, hogy mindenki belebeszéljen, és

hozzáadja a magáét - aki csak teheti.

Valamikor 1992 táján nagy vita folyt a magyar sajtóban, hogy szabad-e,

lehet-e Budapesten felhőkarcolókat építeni. Ha jól emlékszem, a vita

apropója az volt, hogy egy francia befektetőcsoport toronyházakat álmodott a

Népstadion metróállomás közelébe. A polémia során a Magyar Hírlapban

megjelent egy építész írása - a nevét sajnos (rossz szokásom szerint) nem

jegyeztem meg -, amelyből ma már egyetlen mondatra emlékszem csak: minden

áron meg kell őrizni Pest szép, horizontális struktúráit.

Ha végigtekintek a budai oldalról Pesten, újra és újra visszhangzik bennem

ez a mondat. Megpróbálom szépnek látni az egyöntetűen alacsony házrengeteg

"horizontális struktúráit". (Ilyen távolságból és ekkora területen a

lakótelepek tízemeletes szalagházai is lehangolóan alacsonyak.) Megpróbálom

szépnek látni Pest hosszan elnyúló síkját, de soha nem sikerül. Egyre

biztosabb vagyok abban, hogy a "szép, horizontális struktúrák" kifejezés

köznyelvre fordítva azt jelenti: lapos, mint a tehénszar. Az évekkel

ezelőtti vitában a megszólaló építészek, politikusok többsége, majd némi

hezitálás után a főpolgármesteri hivatal is a horizontális struktúrák

kedvelőinek adott igazat.

Valójában meglehetősen korlátozott Budapest bármely szemszögből nyújtott

látványgazdagsága, amelyet inkább látványszegénységnek kellene neveznünk.

Álljunk meg az egyszerűség kedvéért a Halászbástyán, és nézzünk le a

városra: Pest természeti adottságairól tulajdonképpen nem is beszélhetünk,

hiszen egyetlen, hatalmas síkságon épült a város. Az épített környezet ennek

megfelelően egyhangú és visszataszítóan unalmas. Kivétel ez alól a pesti

Duna-part középső régiója (a Szent István parktól egészen a Petőfi hídig),

ahol hellyel-közzel találkozunk az ember elidegeníthetetlen

labirintusképzetét és monumentalitásvágyát kielégítő épületekkel,

épületcsoportokkal. Ezeken túl azonban csak szürke háztetőket látunk,

távolabb pedig a lakótelepek szibériaszürke "szép, horizontális

struktúráit". Ráadásul még ezt is csak kivételes esetben élvezhetjük.

(Például, ha felmegyünk a Várba - de ne felejtsük el, hogy egy kőbányai

családnak ez fél-, de inkább egész napos kirándulást jelent, semmi esetre

sem a mindennapokat.)

A lapos egyhangúságot az előtérben a Parlament tornyai, a bazilika kupolája,

egy-két barokk templomtorony, távolabb pedig a nyugdíjbiztosító, az orvosi

egyetem és még néhány - felhőkarcolónak éppen nem mondható - toronyház

szakítja meg. Éppen csak jelzik a függőleges építkezés lehetőségét, a

majdnem végtelen lapály megtörésére azonban nem képesek, mert kevés van

belőlük és nem igazán magasak.

A budai oldallal sem szerencsésebb a helyzet. Ezúttal a korzóról nézzünk

szét, a Vigadó elől. Buda középső és északi része - a Gellért-hegy, a

Várhegy, majd a Rózsadomb - mind a természeti formákat tekintve, mind az

épített környezet szempontjából izgalmas és látványos, azonban csak innen, a

pesti Duna-korzóról és a korzó épületeiből élvezhető. (Ezek döntő többsége

középület és szálloda, tehát a "bennszülött" lakosság számára, azaz

számunkra csak korlátozottan elérhető.) De sétáljunk csak beljebb egy

sarokkal! Még el sem értük a Vörösmarty teret, s a világ örökre és

véglegesen bezárul körülöttünk. A Duna százméteres parti sávján túl Pest

hatalmas területeiről a budai panoráma nem látható. Csak a szemközti ház, és

a lepusztult tűzfalak. Meg a panel.

Tehát: A budai panoráma csak a Duna-korzóról és néhány elit szállodából

látható. A pesti panoráma visszataszítóan unalmas és látványszegény.

Egyetlen jellegzetessége van: a tér, a tágasság hiánya. (Csoda-e, hogy

Kovácsék minden délután ötre olyan agresszívan szomorúak, és csak este

nyugszanak meg a tévé előtt, belefeledkezvén Houston toronyövezetének

látványába? Így keletkezik a K-Európára s benne kis hazánkra oly jellemző

kollektív klausztrofóbia.)

A megoldás kézenfekvő. Csak meg kell vizsgálnunk, hogy tényleg összedől-e a

világ, ha a szemétbe söprünk néhány tabut. Ezek közül az első és

legfontosabb: építsünk-e Budapesten igazi felhőkarcolókat?

A vertikális struktúrák

Igazi felhőkarcolókról beszélek, nem olyan félénk emeletes házról, mint a

SOTE "bocs, hogy vagyok" tornya. Ötven-hatvan-hetven emeletes óriásokról van

szó, diadalmasan magasba törő épületpiramisokról, amelyek könnyedén átfúrják

az alacsony pesti szmogfelhőt, és több tíz kilométerre szikrázik szét róluk

a napfény.

Persze nem rakhatjuk őket akárhová. Ekkora épületeknek semmi helyük a

belvárosban. Egyrészt agyonnyomnák a már meglévő, értékes házakat. Másrészt

- mivel magasságuk vetekszik a Várhegyével - szurdokvölgyet csinálnának a

Dunából, még jobban kihangsúlyozva annak jelenlegi ipari csatorna jellegét.

(A Dunáról és partjairól érdemes lenne külön megemlékezni. Legközelebb talán

majd az következik.) Az általunk megálmodott tornyoknak a Hungária-gyűrűn

kívül van a természetes helyük. Lehetnek közvetlenül a körút külső oldalán

is, de távolabb több a hely.

Nem szabad a felhőkarcolókat egyesével építeni. Akkor ugyanis - bár

szerencsésen törnénk meg a szép horizontálist - eredményként csak egyedi

látványelemeket kapnánk, amelyek alapvetően nem változtatnák meg Budapest

jellegét. A magányos tornyok betagozódnának abba a rendkívül vegyes

felvágottba, ami ma Budapest.

A tornyokat csoportokban kell elhelyezni. Öt-tíz, egyenként negyven-hetven

emeletes torony alkotna egy csoportot. A csoportok a Hungária-gyűrűn kívül

épülnének, nagyjából egy-egy sugárút végében vagy meghosszabbításában. Lenne

egy a Váci út északi végében, az Andrássy út-M3-kivezető tengelyben Újpalota

térségében, a Kerepesi úton (az Örs vezér terén túl), a külső Üllői úton, az

M5-ös kivezetője mellett, és Csepelen.

Ez hat toronycsoport. (Lehet több is, de ennyivel már érdemes belevágni.)

Hat városközpont. Hiszen a tornyok nem önmagukban állnának. Alacsonyabb

épületek (üzlet- és szórakoztatóközpontok, iskolák, közintézmények,

parkolóházak stb.) vennék körül őket. És hatalmas, árnyas parkok.

Növénytenger a felhőkarcolók körül. Gyerekkorunkban azzal nyomasztottak

bennünket naphosszat, hogy a magasházak=embertelen városkép. De ez már rég

nem igaz. A hetvenes években az Egyesült Államokban kiérlelődött tervezési

megközelítések, megtámogatva a mai számítógépes technikákkal, lehetővé

teszik, hogy minden szempontból tökéletes szupervárosokat tervezzünk. Ezek

olyan épülethegyek, amelyeknek nincs "hátuk". Minden oldalról, bármely

magasságból esztétikailag felemelő és izgalmas látványt nyújtanak.

Tervezésükkor szimulálják a nap járását, így benapozásuk is optimális.

 A toronycsoportok tágabb környezetében (a parkok, sportpályák mellett)

nagy területű, elővárosi jellegű villanegyedek alakíthatók ki (körülbelül

olyanok, mint a mai Zugló; valamint a jelenleg főleg Budapest közigazgatási

területén kívül épülő elővárosi lakóparkok). E tágabb környezetben

találhatnak helyet maguknak az olyan városi ipari létesítmények (főleg

high-tech), amelyek semmilyen formában nem szennyezik a környezetet.

Körülöleli a pesti lapályt

A tornyokban részben középkategóriás, kisebb részben luxuslakásokat lehet

kialakítani, valamint irodák tömegeit (ahogy az Amerikában is szokás).

Vigyázat: nem néhány lakásról van szó: egy-egy torony befogadóképessége

azonos egy kisebb lakótelepével. A mai számítógépes nyilvántartó- és

beléptetőrendszerek mellett e tornyok nemhogy közbiztonsági problémát

okoznának (a hatvanas években még volt ilyen - innen is a tornyokkal

szembeni, de mára már idejétmúlt idegenkedés), de kifejezetten nagyobb

biztonságot nyújtanak, mint például a panel lakótelepek vagy az egyedi

társasházak.

És most álljunk meg újra a Halászbástyán. Lélegzetelállító látványban lesz

részünk: mesterséges hegyvidék öleli körül a pesti lapályt.

Toronycsoportjaink üvegfelülete a színezéstől függően arany, bronz, ezüst és

antracit színben szikrázik a napfényben. Buja növénydzsungel öleli körül

őket. Éjszakánként fénytornyok villognak a pesti síkság fölött, a

sci-fi-rajongók nem kis örömére. (Akkor jó, ha elterjed az egész földrészen:

ha megjönnek az ufók, azok is Budapesten fognak leszállni először.)

De ezúttal már széttekinthetünk a pesti oldalról is - mondjuk, a tornyok

negyvenedik emeletéről - a sörözőkből, cukrászdákból, a mozik

előcsarnokaiból stb. Látni fogjuk az összes többi tornyot. A pesti belváros

mögött megpillanthatjuk a Várhegyet, a Gellért-hegyet, a budai

dombvonulatot. De megállhatunk szinte bárhol: számtalan helyről, a

legváratlanabbul fognak ránk köszönni az épülethegyek. A szemközti tűzfal, a

lepusztult (bel-) külvárosi utca helyett tömegeknek lesz a mindennapi

környezetük ez a tágas, fenséges térélmény. Amelyben jó élni.

Manapság, az elektronika korában a pénzügyi-kereskedelmi intézmények, multik

és nagyvállalatok szempontjából másodlagos jelentőségű központjuk földrajzi

elhelyezkedése. Svájcból jól irányítható az egész keleti érdekeltség az

Urálig. Ha valaki mégis közelebb akar menni, mindegy számára, hogy Prágába,

Pozsonyba, Budapestre, Varsóba vagy Bukarestbe települ. A helyszínválasztást

először is az infrastruktúra, az adott közeg törvényeinek, társadalmának

gazdaságbarátsága fogja eldönteni. Ebben azonban nincs túl nagy különbség

régiónkban, s ami különbség van, az is csökkenni fog várhatóan. Ezzel

párhuzamosan felértékelődnek a döntésben a pszichológiai tényezők: a

helyszín érdekessége, izgalmassága, látványgazdagsága, dinamizmusa - amely

azután más területeken maga is reklámmá válik az adott befektetőcsoport

számára. Egy világhírűen érdekes városban sikk - és erkölcsi reklámtőke -

jelen lenni.

Márpedig a meglévő Budapestből és a természeti adottságokat maximálisan

kiemelő-kihasználó hat toronycsoportunkból képzett építészeti együttes egy

Európában egyedülálló világot alkot. Olyat, amelyben filmek tömegét

forgatják. Amelyet mindenkinek látnia kell, aki látni akar valamit

Európából. Ahol irodát tart fenn, aki valamit is ad magára. Amely izgalmas

és elegáns környezetet nyújt filmfesztiváloknak, orvosi kongresszusoknak és

alternatív szubkultúrák találkozóinak egyaránt. Ezáltal válik hatalmas

tőkeszerző erővé az egyébként nyilván nem kevés pénzt elnyelő beruházás.

Emberek! Felejtsük el végre a szép horizontális klausztrofóbiát. Építsünk

felhőkarcolókat!

Lap tetejee